Több, mint 2 évtizede kirándulok a Kőszegi-hegységben. Láttam már minden évszakban. Csendre és nyugalomra vágytam az erdőben. Csend volt bőségesen, még osztani is tudtam volna belőle. Ketten voltunk a hegyen. Na meg a helyes erdőlakók, akik közül csupán egy harkállyal és egy őzzel találkoztunk. Mindkettőjüknek sietős volt, nem kerültek lencsevégre.

Van, hogy másra számítunk, mint amit kapunk. Az utam során a távolból csodásnak tűnt a Kőszegi-hegység. A felbők megölelték a hegytetőt, ami egészen különlegesnek hatott a közeledésem alatt. Benne lenni már egészen más volt. Amikor a Stájer házakhoz tervezett kiránduláshoz leparkoltam, zuhogni kezdett az eső, és borzasztóan fújt a szél. A felhők leereszkedtek az erdőbe, és valamiféle fura, kissé hátborzongató módon összegabalyodtak a megtépázott fákkal. A fenyves a fénytelen szürke homállyal már-már egészen kísértetiesnek tűnt. Mintha alkonyatkor indultam volna túrázni, pedig pontosan délután 2 óra volt.

Sokszor hallottam már, hogy akkor kell fotózni, amikor jólesik. Vagy jól esik? Nos, a második érvényesült csupán tegnap. Réteges öltözködést követően a fotómasinámmal és egy zöld esőponcsóval a nyakamban kezdtem a csámborgást. A vízhatlannak hitt esőkabát 20 perc alatt átázott. De hát egy fotóspalántának nincs lehetetlen, ugye? Menni kellett tovább, hiszen még néhány km várt rám az erdei úton. Azt hiszem leginkább egy zöld, felismerhetetlen, amorf alakú lényre hasonlítottam útitársammal együtt ebben az öltözékben.

Az ömlő esőben a sétám elején zsörtölődve, majd méltatlankodva, végül pedig a speciális helyzetet tulajdonképpen élménnyé alakítva készítettem el a fényképeket az enyhén viharvert erdei kanyarokról.

Hogy kirándulni borzasztóan zord időben bolondság-e, azt bárki kipróbálhatja. Minket a védett erdő a kidőlt fákkal, a színes avarral és a csendben szaladgáló őzekkel újabb kalandra hív. Érkezünk majd...