Megérkezett a május. A szellő igazán jól érezte magát a vadvirágos rétek közelében.

Néhány helyen még korábbról búzát is lehetett látni. Elsuhant a gyönyörű látvány fölött, majd a hegynél kanyarodva újra körülnézett a tarka mezőn.

Csend volt. Időnként egy réti cangó emelkedett fel a szélben vitorlázni. A mesés pillanatok mindenkit lenyűgöztek.

A virágokat időnként a szél egymás közelébe hajlította, az illatukat pedig messze vitte. Az emberek az út mellett megálltak bámészkodni, hogy befogadják a látványt.

Közeledett a délután, és a szellő különös dologra lett figyelmes. A virágtengerben az egyik pipacs éppen szépítgette magát. Leveleit felemelve igazította meg ragyogóan piros virágát, és halkan így szólt:

„Mennyi növény körülöttem, és micsoda színtelenek. Sápadtak és mozdulatlanok. Némelyik olyan kicsi, hogy alig veszem észre még mellettem is. Le kell néznem rájuk, hogy egyáltalán meglássam őket.”

A szellő eltűnődött:

„Ilyen fura szavakat még nem hallottam. A pipacs talán olyan különleges? Nem tudja, hogy a társaival együtt ad szépséget, és szántók, utak valamint tarlók szélén élő gyom valójában?”

Elhatározta, hogy megismerkedik az élénk árnyalatú ’mákvirággal’. Barátságosan közeledett a fejét magasan tartó növényhez, és megszólította:

„Szép napot neked. Varázslatos a kilátás felettetek a társaiddal. Tarka csoda, ami ilyenkor májusban látszik.”

A pipacs hirtelen kitárta a leveleit, és felháborodva válaszolt:

„Az egyéniség a tömegben is fontos. Nézd meg ezeket a halovány kis virágokat. Fakítják a megjelenésem élénkségét.”

A szellő elcsodálkozott, és megjegyezte:

„Mi a hasznos az egyed(ül)iségedben? Észrevenne valaki, ha egyszerűen csak önmagadban billegnél valahol?”

A pipacs meghökkent, és elgondolkodott:

„Talán igaza lehet a szellőnek. Túlságosan önmagammal foglalkozom, miközben másokra csupán lenézek. Talán ezért fordulhatott elő, hogy a virágmező közepén is olyan magányosan éreztem magam.”

Aztán hirtelen a szellőhöz fordult, és megkérdezte:

„Segítenél, hogy picit körülnézzek én is magasabbról?”

„Igen.” – hangzott el a válasz. A szellő ismét szörfözni kezdett a pipacs lakóhelye felett, ami a virág szárának kiegyenesedését eredményezte.

„Milyen varázslatos tarkaság!” – állapította meg lelkesen a virág, amikor meglátta a színek kavalkádját.

„De jó, hogy itt élek. Ilyen pompás kilátást csak közösen tudunk megvalósítani.” – állapította meg halkan, és kedves, szívélyes beszélgetésbe kezdett a társaival.

szerző: Kóta Melinda